Válság van, mégpedig világválság. Nem csak gazdasági, hanem általános. Valami félrecsúszott, emiatt sok minden nagyon nem működik, aminek eredményeként összedől ez-az. Nem csak tőzsdék, cégek, országok, hanem sok-sok ember egyéni élete is. Nem működnek a kapcsolatok, az emberek elidegenednek egymástól, egyre többen maradnak egyedül, magukba záródva. Ez önzést eredményez, krízisek alakulnak ki az egyes emberen belül (pszichés problémákat, rákot, stb. okozva), és az emberek között is. Az egymás közötti problémáink meg-nemértést, egymás felé irányuló közönyt, agressziót indukálnak, ezek pedig a családok felbomlását, bűnözést, háborúkat a Föld tönkretételét és hasonlókat eredményeznek. Mi lehet a baj?

Elmondhatjuk, hogy mára a pénz lett az egyetlen érték ami számít, pedig a pénz, ha belegondolunk önmagában nem érték. Egy semmi, egy az élethez szükséges javak cseréjét elősegítő, ember által kitalált segédeszköz. Mára mégis ez vált a fő céllá. Persze, ha sok van, sok anyagi dolgot tudunk szerezni általa, ez igaz. „A pénz nem boldogít.” mondja az elcsépelt mondás. Persze az sem vidám dolog, ha nincs elegendő jó minőségű étel, megfelelő lakhely, ruházat és még sok más, az élethez szükséges dolog, de ha ezek megvannak, akkor a további pénz szerzése kezd öncélúvá válni. Az anyagi dolgokra valójában a fizikai létünk fenntartásához van szükségünk, sok hasonlóan fontos nem-anyagi szükségletünket pénz segítségével nem elégíthetjük ki. Vannak pótszerek, mint a szerelem, szeretet helyett a prostituáltak, az érdekkapcsolatok, vagy itt az információáradat, ami lefoglalja a tudatunkat, miközben nem gondolkodunk, sőt valójában semmit sem csinálunk, vagy ott a luxus mikor használati szempontból értelmetlenül drága dolgokat veszünk, azért az érzésért, hogy ez azért keveseknek adatik meg és mi pont beleesünk ebbe a kevésbe. Milyen jó nekünk! Jobban belegondolva nagyon szánalomra méltóak vagyunk ezekkel a hazugságainkkal, és szerintem ennél többre vagyunk hivatva. 

Az élet megmutatja, hogy a pénzen megvehető dolgok nem boldogítanak minket, csak egy rövid időre feledtethetik velünk, azt az óriási hiányérzetet, ami nem hagy minket nyugodni. A rövid idő elteltével aztán kell az újabb, már nagyobb adag kábítószer, ami megint egy kicsivel rövidebb ideig tart ki. Ezzel elszórakozhatunk egy életen át, de talán érdemesebb kilépni ebből a zuhanóspirálból. Nagyon kellemetlen, ha a végén, mikor már semmit sem tehetünk, jövünk rá ilyen dolgokra...

Ha mások számára hasznosak lehetünk, az ha szerethetünk és szeretve vagyunk, az ha olyan dolgot tudunk belevinni a világba, amit mi tudunk igazán jól hozzáadni a nagy egészhez, az már teljesebb, valósabb elégedettséget és jóérzést szülhet bennünk. Azonban még ezek közül egy-kettő kizárólagos művelése sem a végső megoldás. Előfordulhat például, hogy valaki sok hasznosat tett az emberiségért, mint tudós, folyamatosan a laboratóriumban volt, nem volt se kutyája, se macskája és a végén elhagyatva, egyedül végzi, nem biztos, hogy elégedetten és boldogan. Neki már lehet némi vigasza, ha alkotott valami értékeset, ami fennmarad, ami előrébb vitte az emberiséget, de még mindig el tudok képzelni ennél jobbat is. Azt, ha egy ember teljes életet él, kiteljesedik.

Régi bölcsesség szerint az ember három dimenziós. Nemcsak úgy, hogy kiterjedése van felfelé, előre, meg oldalra, hanem úgy, hogy az életében jelen kell legyen a tudomány, a művészet és a spiritualitás. Így teljesedhet ki. Persze lehet valamelyik dominánsabb, mint a többi (pl. Einstein tudott hegedülni, hívő is volt, de mégsem koncertjeiről, vagy vallásos prédikációiról híresült el (tudtommal nem voltak ilyenek), hanem a tudományos munkásságáról. Ő abban volt a legjobb, de mindhárom életterületet művelte. A három alkotórésznek jelen kell lenni életünkben, hogy teljes életet élhessünk.

Mai intellektuális világunkban a „tudomány művelése” résszel van a legkevesebb probléma, erre van kihegyezve az oktatás, ezzel mindenkinek foglalkoznia kell, aki járt iskolába. Úgy is gondoljuk, (mint ahogy ez valószínűleg minden korban előfordul), hogy most már aztán jóformán mindent tudunk a világról, amit lehetséges. Rajtunk is fognak ezért még mosolyogni, mint ahogy mi tesszük, mikor egy-két középkori tudományos elméletet hallunk. Mindenesetre legalább csináljuk, foglalkozunk vele, próbálkozunk.

Vegyük most sorra a spiritualitás témáját! Sok vallás és nagyon sok vallásos ember van. Ők kapnak ettől a dologtól valamit, amiért ezt csinálják. Ha összehasonlítjuk a vallásokat, találunk bennük sok közös pontot. Lehet, hogy érdemes ezeket alaposan megvizsgálni, mert sok esély lehet arra, hogy ezekben a közös vonatkozásokban tényleg valami egyetemesről van szó, az adott kultúrák torzításától függetlenül. A hívő embereknek több kapaszkodójuk van, mint a többieknek. Él bennük egy bizonyosság valami magasztosabb felől, kapnak egy értékrendet, ami iránymutatást adhat a mai, egyáltalán nem egyszerű életben. Nem az anyagi javak hajszolása marad az egyetlen lehetőségük, az életük annál már sokrétűbb, több értelemmel felruházható. Persze vannak vadhajtások, mint a fanatizmus és az erőszak a vallás nevében, vagy a mágia, ami könnyen a spirituális erők önző célokra való felhasználásává válhat, stb. de ezek mindig egyedi esetek és nem egyetemes eltévelyedések. Ha a különböző tanítások metszetét vizsgáljuk, akkor megkaphatjuk a megfelelő iránymutatást.

A spiritualitással foglalkozó ember, már kapcsolatba kerül egy rajta kívül, rajta felül álló dologgal, ami sarkallhatja sok jó dologra. Jó esetben az Univerzummal kezd egyre inkább együttműködni, annak törvényeivel kerül szorosabb kapcsolatba, szinkronba. Ez már -az anyagi javak hajszolásához képest- sokkal komolyabb jólétet, elégedettséget adhat egy ember életében.

Végre elérkeztünk a művészethez. A művészetnek sok ága van, kinek ez tetszik, kinek az. Minden ember művész. Mindenkiben egyformán benne van a kreativitás. Persze első ránézésre manapság nem így tűnik, de azért ez mégis így van. Minden egyes ember esetében máshogy nyilvánulhat meg ez a dolog két fő tényező függvényében. Egyik tényező, az adott ember magával hozott személyisége. A személyiségjegyek alapjában jellemzőek az adott személyre (persze ezeken is lehet változtatni, ha akarunk) és meghatározhatnak egy irányvonalat. Pl. egy visszahúzódó, gondolkodó típus lehet, hogy nem előadóművész szeretne lenni, hanem inkább verseket ír, míg valaki más, egy minden lében kanál, nyüzsgő emberke folyton a színpadon lenne. Valahogy mindenki meg akar nyilvánulni, alkotni akar, még ha ezt esetleg nem is gondolja magáról. Ami ezt esetleg nem engedi kiderülni, az a másik tényező, a gátlások hada.

Egy kisgyerek megnyilvánul, azonnal és őszintén, spontánul és kreatívan. Ennek egyes fajtáival nem biztos, hogy szimpatizál a környezet, főként a szülők. Különböző eszközökkel aztán nevelik a gyereket, aki megtanulja, hogy mit tehet és mit nem. Aztán jön az iskola, ahol aztán még szorosabb határok közé szorul a játéktér. Aki nem fér bele a normarendszerbe, az rosszul jár. Így aztán sikerül sok egyformán szerencsétlen és unalmas embert termelni. Szerencsére vannak jó iskolák, vannak jó nevelési módszerek, de a többségnek sajnos nem ez jut. Sajnos ez a tendencia a művészeti iskolák egy részére is igaz. Módszereket, technikákat, sémákat tanítanak, amik jól hasznunkra lehetnek abban az esetben, ha túlél bennünk a valódi, szabad kreativitás, de ha nem, ha eltemetődik, akkor maradunk a kifinomult automata szintjén. (Iparost akartam írni, de egy iparos is lehet művész, miközben éppen dolgozik, ha úgy dolgozik.)

Szóval, jól be vagyunk idomítva, így kezelhetővé válunk, nem jutnak eszünkbe váratlan dolgok (a kreativitás ebből a szempontból nézve igen zavaró tényező lehet), passzolunk a Rendszerbe. A Rendszer nem emberbarát, nincs szinkronban az Univerzummal, nem értünk van, hanem önmagáért. Az embereknek nincs rá szüksége, sokkal emberibben élhetnénk nélküle, egy más, egyetemes törvényeken alapuló rendszerben. Mégis sok ember van, aki kitalálja, működteti a Rendszert (és a Rendszer őket), ők talán egy kicsit betegebbek, sérültebbek mint a többiek, talán csak így hozta az élet.

Az egyik, a témánkat érintő fő probléma tehát, hogy a mai embereket eléggé elvágják a spontánul alkotó belső gyermeküktől, így megfosztva őket életük egy fontos területétől, az alkotástól.

Aki kreatívan alkot, az ugyanis művész.

A kreatív alkotás során kétféle dolgot is kifejezhetünk. Egyszer saját magunkat, lelki történéseinket, gondolatainkat, érzéseinket, belőlünk eredő dolgokat, másodszor pedig rajtunk túlmutató, rajtunk felül álló, egyetemes dolgokat. Kezdhetjük az elsővel, majd elegendő gyakorlatot szerezve, ha akarjuk megpróbálhatjuk fentebb is tenni a lécet.

Sokféle művészeti ág létezik. Mindenki megtalálhatja a magáét (esetleg többet is), maga a kifejezési mód, a művészeti ág csak egy eszköz a dolgok átadására, a kommunikációra. A kommunikáció létrejöttével pedig már nem vagyunk egyedül.

A művészeti ágak közül a zene például egy hálás eszköz, mert olyan alapokon nyugszik, amik megfelelnek a minket és a körülöttünk levő világot alkotó egyetemes törvényszerűségeknek. A zenével foglalkozva ezekkel azonnal kapcsolatba is kerülünk. A zene megszólalásával azonnal kommunikálunk egymással és az előbb említett törvényszerűségek alkalmazásával. A játék közben bármikor változtathatunk, azonnal szabadon belevihetjük a zenénkbe a kreativitásunk által felvetett lehetőségeket. Mivel a zene lelki szintű kommunikáció, az intellektuális tudat megkerülésével, így elkerülhetők a félreértések is, nem igazán működnek a félremagyarázások. A zene egy őszinte műfaj, hatásai egyformán érvényesülnek bármelyik kultúra emberében. Ha modoros és álságos, az azonnal feltűnik, ha gépies, lélektelen, az is rögtön hallható. Ilyenkor nem tölti be azt a szerepet, amit be kellene töltenie, egyszerűen nem jó.

A zenével a hallgatóságban is feléleszthetők a kreatív, alkotóerők, még ha csak egy adott, rövid időre is. A zenével gyógyíthatunk, hozzáférhetünk a többiek elfeledett, porosodó lélekrészeikhez, amikre pedig igazából szükségük van. Felébreszthetünk bennük valamit, ami pozitív változásokat idézhet elő életükben. Olyan ember-ember viszonyokat hozhatunk létre, amik nem túl gyakran fordulnak elő egymástól elhatárolódó mindennapjainkban. Ami nagyon jó az egész dologban, hogy úgy segíthetünk másoknak megélni elhanyagolt, elfeledett részüket, hogy közben magunkon is óriásit segítünk. Az hallgatóság lelki történései visszahatnak a játékoséra is. Mindenki ad mindenkinek. Így tehát teljesebbé tehetünk másokat és magunkat is. Közelebb kerülhetünk egymáshoz, jobban megérthetjük, jobban szerethetjük egymást általa, csökkenthetjük a válság tüneteit, hatásait. A zene által együtt lehetünk, ha együtt akarunk jót, akkor senki és semmi nem tudja megakadályozni, hogy az megvalósuljon.

Senki ne higgye azt, hogy ehhez különleges képességek kellenek, hogy akadémikus szinten kell  művelni a zenét. Ezek a dolgok megtörténhetnek egy közös énekléskor, egy utcazenésznél, egy tábortűz melletti gitározáskor is. A zene megteszi a dolgát, csak adjunk helyet neki !