Vannak bizonyos dolgok, amik az embert megkülönböztetik az állatvilágtól. Ilyenek pl. a felegyenesedett járás, az értelmes beszéd, a logikus, fogalomalkotásra képes gondolkodás, stb. Ezek csakis az embernél találhatók meg, egyetlen állatfajnál sem. Egy ilyen jellemvonás a tudatos művészeti tevékenység, így a zene is.

Mivel az emberi élet egyik célja maga az emberebbé válás, minek során egyre inkább a tudatosságunk alá rendelünk minden olyan folyamatunkat, amiket még az ösztönerők irányítanak. Így válhatunk egyre önállóbbá, szabadabbá. Ebben a folyamatban segíthet minket a zenével való megismerkedés, a zenével való foglalatosság is. Az éneklésnek, a zenetanulásnak nem az a valódi célja, hogy a „tehetségeseket” kiválogatva kiképzésre kerüljenek a jövő nagy zenészei, miközben a „tehetségtelenebbek” lehetőleg kerüljenek minél messzebb ettől a területtől. A zenével való foglalkozás célja az, hogy segítse az emberek fejlődését, életük rendbetételét. Azért fontos mindenki számára ez a fajta tevékenység, mert harmonikusan össze tudja kötni a lelkiség két pólusát, a gondolkodást és az akaratot. Közvetlen kommunikáció lélek és lélek között. A minden pillanatban jelen levő Én művészete. Goethe a zenét minden művészeti forma eszményképének tartotta.

(Ha a világ egésze szempontjából nézzük a zenét, akkor is nagyon érdekesnek bizonyul a kérdés, mivel a zene alapja a rezgés. Csak az tud rezegni, ami eloldódik a Földtől. Ilyenkor ha ezt a dolgot rezgésbe hozzuk, már nem a Földdel, hanem az Univerzummal rezeg szinkronban.)

A zene talán a legemberszabásúbb művészet, mert hármasságában (dallam, harmónia, ritmus), az emberi lélek három tevékenysége (gondolkodás, érzés, akarat) tükröződik.

A legtöbb művészeti alkotás átélésében főszerepet kap a szem és a gondolkodás, a zene élvezetéhez elég a hallás és a lélek. A hang nem egy hasonlat, vagy egy kép, a hang maga a valóság.

A hallásnak léteznek nagyon érdekes jellemvonásai. Úgy tartják, hogy a legszellemibb érzékszervünk. A halláshoz egyfajta önátadás kell, kapcsolatban van a bennünk levő önzetlenséggel, amiben még sokunknak bőven van fejlődni valója. Azonos eredetű és egymás mellett van az egyensúly és a hallás szerve. Ha nem az egyensúlyunkkal (önmagunkkal) kell foglalkoznunk, hátradőlünk, ellazulunk, átadjuk magunkat, akkor a zenét is sokkal jobban tudjuk élvezni. A halláshoz nem tartozik semmilyen fizikai aktivitás, vagy lelki vágy, hanem azt halljuk, „ami éppen van”, így a hallás egyfajta objektívitást képvisel.

Míg a többi érzékszervünk segítségével a dolgok felszínét, külső formáját tapogatjuk le, addig a hallás útján azok belső jellemzőiről kapunk információkat. A hallás útján a dolgok mélyebben megérthetővé válnak. Ha valami hangot ad, a hallás útján annak a belső lényegéről kapunk információt.

A látás és hallás egyensúlya napjainkban egyre inkább felborul, a hallás háttérbe szorulása a látásra is minőségrontó hatást gyakorol. Ezért is fontos a hallás fejlesztése.

A zene nemcsak a halláson alapul, de ugyanakkor fejleszti is azt. Egyre inkább képessé tesz nemcsak a hallásra, de a dolgok meghallására is, ami alapja az ember-ember közötti kapcsolat létrejöttének, az emberek általi közösségalkotásnak.

vissza